1.
Óvatosan lépkedett lefelé az idős úr. Fájó emlékek ezek a lépcsőfokok, pár éve itt esett el kedvese,
aki azután már nem térhetett vissza a házba. Csak a macskája maradt, akit annyira szeretett és akit
az imént találtak meg az utcán.
Safranek! Az anyádhéccencségit! Drága Safranek! A könnyeimet hullatom miattad, már azt
hittem egyedül töltöm a karácsonyt, Te meg kint csavarogsz az utcán…- mormogta, és ráncos
kezeivel a korlátba kapaszkodva igyekezett a kapu felé.
2.
Még öt perc, már veszem ki a pozsonyikat. – szólt oda kedvesének, és kis kezeivel -melyek
mindig olyan óvatosak voltak- már nyúlt is a sütőben aranyló diós, mákos és gesztenyés csodákért.
Kedvese pedig nagyokat szippantva a fenyőfa és sütemény illatú levegőből, már húzta is lábára
bakancsát. Várta az indulást.
Havazott.
Mindketten vágytak ki az egész napos készülődés után a fehér lepellel borított Ligetbe, hogy aztán
piros pozsgás arccal, boldogan ülhessenek az ünnepi asztalhoz.
A Nő is felhúzta bélelt csizmáját, nyaka köré tekerte új piros sálját melyet a napok óta tartó sűrű
havazás miatt kapott a vásárban. Kedvese felsegítette kabátját, megcsókolta és ahogy mindig most
is udvariasan maga elé engedte. Csendben lépkedtek a régi bérház körfolyosóján és kíváncsian
lesték a függönyök mögül kiköszönő, angyaloktól és fényektől ragyogó karácsonyfákat.
Mindegyik olyan szép. – súgta halkan a férfi fülébe, majd átkarolta és várta hogy újra a hópelyhek alatt sétálhassanak kettesben. Senki nem volt az utcákon. Nyugalom áradt mindenfelől, csak egy kövér macska ugrott meg egy kapualjban, mikor a közelébe értek. Szerencsétlen biztosan
a délutáni fafaragás és talpba helyezés során lépett meg a gazdik szemei elől, most meg lesheti hogy
mikor ehet az asztalról lepottyanó ünnepi falatokból.
Hátra fordulva nyugtázták, hogy nagy kört téve a friss hóban, a macska már újra a kapualjban várja
hogy valaki arra járó beengedje. A Nőt ekkor elfogta valami ősi gondoskodási ösztön, vagy valami
más…
Felcsengetek egy lakóhoz! – mondta, és már fordult is vissza a szomszéd kapualj felé.
Találomra választott egy nevet, felcsengetett és várt. A csengetés hamar megszűnt…
Ki az ilyenkor? – hasította ketté egy morcos hang a csendes havazást.
Nincs jobb dolga szenteste, mint hogy csengetéssel szórakozzon? – folytatta az idegen hang
az elégedetlenkedést.
Szép estét! – köszönt mindig kedves, csilingelő hangján a Nő.
Elnézést, egy fagyoskodó cica várja hogy bejusson a kapun, biztosan hiányzik valakinek a
házban. Szegény nagyon át van fagyva, kérem segítsen, legyen szíves kinyitni…
Egy pillanat alatt változott meg a férfi hangja.
Magát a Jóisten küldte, magácska egy Angyal! – suttogta most már elcsukló hangon a férfi,
majd pár másodperc csend és az azt követő nagy sóhaj után folytatta:
Várjon kedves, rögtön lemegyek. – hallatszott még pár örömmel teli szó, mielőtt megszakadt
a kapcsolat.
A Nő megsimította a cica fejét, és nyugtatgatta hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
Safranek! Az anyádhéccencségit! Drága Safranek! A könnyeimet hullatom miattad, már azt
hittem egyedül töltöm a karácsonyt, Te meg kint csavarogsz az utcán…- hallatszott a lépcsőház felől
a számon kérő, ám mégis örömteli morgás.
A Nő elmosolyogta magát, felegyenesedett, majd belekarolt a férfiba.
Induljunk tovább! -kérte kedvesét.
3.
Lassan nyílt a kapu, annál is lassabban hajolt le az idős úr Safranekért, aki megkönnyebbülve,
félénken nyávogta el magát, talán számonkéréstől is tartva. Azonban ezen az estén számonkérésről szó
sem volt.
Az öreg úr melléhez szorította házi kedvencét, végig mérte a járdát, de a nagy pelyhekben hulló
hóban már csak két távolodó sziluettet látott. Integetett, de hiába. Becsukta maga mögött a nagy
fakaput és pár perc múlva már a kattogó konvektor előtt hasalt és nyújtózkodott a nagy kövér cica,
akinek már készült a meleg tejbe áztatott bejgli. Hiszen szenteste van…
A gazda nagy gondossággal helyezte el féltett cicája előtt az ételt, és köszöntötte:
Boldog karácsonyt Safranek!
4.
A sarokra érve, kapu nyikorgására fordultak csak hátra, de a sűrű havazásban már semmit sem láttak.
A férfi csendben gondolta át kedvese tettét. Oda csengetett…Pont oda…
Angyal…
Átszaladtak a Dózsán, átsegítette a Nőt a fakorláton, és már csodálhatták is a nagy hótól roskadozó
platánok gyönyörű mozdulatlanságát. Kézen fogva szaladgáltak a ropogó hóban, örömükben
nagyokat kurjongattak a csillagok felé, míg el nem fáradtak. Feleszméltek, hogy már nagyon
messze járnak. Lassan hazafelé vették az irányt hisz rájuk is várt a szenteste.
Lihegve, nevetgélve ölelkeztek és szinte ugyanabban a pillanatban kiáltották:
Boldog karácsonyt Safranek!