Vallentuna és az elrabolt varázsgyűrű

vallentuna

 A sárkányról készült rajz Somogyi Róza Borbála munkája – 2018

Hol volt, hol nem volt, a Balungen szigeteken is túl, volt egyszer egy erdei bál. Mulatott ott fiatal s öreg, táncra perdült Enudden apraja s nagyja. Olyan nagy csinnadrattát csaptak, hogy megfeledkeztek az ezer éves fogadalomról, mely arról szólt, hogy soha semmilyen körülmények között nem zavarják trombitaszóval Vallentunát, a környező hegyekben élő kétfejű sárkányt.

Így kezdődött az elrabolt gyűrű története.

Történt ugyanis hogy a zenészek olyan erővel fújták hangszereiket hogy Vallentuna éktelen haragra gerjedt. Amikor felocsúdtak Enudden lakói, már késő volt. Olyan robajjal indult feléjük a sárkány, hogy már csak menekülni volt idejük. Szaladtak amerre láttak, hátrahagyva otthonaikat, állataikat, egyszóval mindenüket. Szerencsére mire Vallentuna elérte az aprócska falut, mindenkinek sikerült a Dragon hegységen túl jutnia. Menedéket találva, hetekig éltek csendben. Várták, hogy a kétfejű visszahúzódjon barlangjába.Nem is lett volna baj, ha nem hagyták volna a faluban Rózának, Enudden legfiatalabb lányának gyűrűjét. Ennek a gyűrűnek ugyanis olyan varázsereje volt, mely varázserő birtokában mindenki minden évben egyszer kapott egy csodaszép születésnapi tortát.Össze is dugták a fejüket a legbátrabbak, és elhatározták, hogy visszamennek s elhozzák a gyűrűt.El is indultak egy hajnalon, csendben, libasorban Enudden felé. Mikor odaértek szomorúan tapasztalták, hogy szinte semmit sem vitt el a kétfejű, de a varázsgyűrűt azonban nem találták.Nem lesz tortánk! – kiáltották. Oda a kétemeletes dobos! – siránkoztak.De hamar rájöttek, van bennük annyi bátorság, hogy bármi áron is, de visszaszerezzék a varázsgyűrűt.Mindent meg is beszéltek, egyet nem tudtak, merre is induljanak. Az ezer éves fogadalmat kötők ugyanis nem adták tovább gyermekeiknek Vallentuna barlangjának titkos helyét. Egyetlen iránymutatójuk csupán annyi volt, hogy mely irányból hallották jönni a bál alkalmával a felbőszült sárkányt.Így el is indultak abba az irányba. Mindannyian nyeregbe pattantak, nem is sejtve hogy hét feladat is vár rájuk kalandokkal tarkított, veszélyes útjuk során.

Lovagoltak három napot, három éjszakát, míg el nem értek a mindig 18 fokos, színes gumihalaktól hemzsegő Leka tóhoz. Mivel farkaséhesek voltak, hamar nekiláttak halakat fogni a tóból.Mindenkinek sikerült kifognia az elemózsiáját. Falatozásukat Kivik, a fejük felett köröző négyszárnyú fakopáncs hatalmas sikolya zavarta meg, aki épp jókor szállt feléjük. Jó hírrel szolgált ugyanis, hogy merre folytassák útjukat. El is indultak hát Dinera hatalmas erdői felé. Útjukat azonban hirtelen földrengés rázta meg, pont mielőtt átkelhettek volna Billy a kőfejtő óriás birodalmán. Sziklagörgeteg állta útjukat. Billyt nem hívhatták segítségül, így nekik kellett a legördült sziklákat arrébb gurítaniuk.Erejüket összeszedve sikerült megnyitni az utat. Sűrű erdőkön, keskeny ösvényeken vágtak át, de óráról órára egyre fáradtabbak lettek. Hol egyikük, hol másikuk hajtotta volna álomra a fejét. El is döntötték, hogy lepihennek, hisz már fél9 is elmúlt. Aludni nehezen tudtak, mert folyamatos zümmögés hallatszott a közelükből. Nem bírták, felkeltek s megkeresték honnan ez a zaj. Egy odvas óriásakác felől jött a zümmögés. Az odúban méhecskék szorgoskodtak, mert a közelben volt Hederlig királykisasszony hatalmas nefelejcs kertje, ahonnan rengeteg virágport gyűjthettek. Úgy gondolták, ha a mézet elviszik a kisasszonynak, biztosan segít nekik eljutni Vallentunához. Hogy hozzáférhessenek a mézhez, egy Enuddenben is bevált, kíméletes módszert választottak. Buborékokat fújtak az odúba, melyektől a méhecskék rövid időre kiröppentek. Így már marokszámra szedhették ki a nefelejcsmézet az óriásakác belsejéből.Ahogy az utolsó ujjhegynyi mézet is kikaparták, indultak a távolból már látható kastélyhoz. Hederlig királykisasszony őrei már messziről hallották lépteiket. A kapuban már várták a bátor gyereksereget. A gyűrű útját járók átadták a mézet, cserében útbaigazítást és egy kardot kaptak a fura, banánbajszú őröktől. „Egy barlangot keressetek a Kritter szurdok túlsó oldalán, melyet egy keskeny függőhídon át tudtok csak megközelíteni. De jól vigyázzatok, a szurdok alján élnek a veszedelmes Gratelura pókok, akik senkit sem kímélnek. Csípésüktől egy életre szófogadóvá válik mindenki.” Ez nagyon rémisztően hangzott, útjukat eszerint folytatták, egyre közelebb érve a kétfejű barlangjához. Gyalogoltak napokon át, esőben, napsütésben, napsütésben, napsütésben, napsütésben…

– Állj! – kiáltott fel a legelöl haladó. – Nem vettétek észre, hogy jó ideje csak világos van?

– Nézzétek! – szólt ezután a legmagasabb. – Ezek itt nem is lombok a fák törzsein. Olvastam erről a helyről. Ez Hall, a nagyfényű pettyes gömbök oázisa. Órákig bámulták volna, de tudták, a vesztükbe is rohanhatnak, ha ennyire meg vannak világítva. Összeszedték dobótudásukat, s ledobálták a pöttyös gömböket sorról sorra. Ahogy az utolsó legény is lehajította a gömböt, sűrű sötét lepte el Hallo-t. Megbeszélték, hogy az utolsó, legveszélyesebb feladat előtt lepihennek, s hajnalban kelnek át a szurdokon. A sötétben Kivik, a fakopáncs vigyázta álmukat. Mikor felébredtek, csatasorba álltak, mindenüket hátra hagyták, és csak a banánbajszú őröktől kapott kardjukat vitték magukkal. A szurdokhoz érve, ahonnan már jól látszódott a barlang szívecskés – kőrajzokkal tarkított – bejárata, libasorba álltak. Egyesével kezdtek átkelni a vékony kötélhídon, egyensúlyozva a tátongó Kritter szurdok, és a pókok felett. Egyikük sem mert lenézni, annyira féltek a Gratelurák „mérges” csípésétől. Még átkelés előtt megbeszélték, hogy míg mindenki át nem ér, lehasalva várják egymást, de után azonnal berontanak Vallentuna barlangjába.               Támadás! – kiáltották, és szaladtak a barlangba, ahol épp egymást szórakoztatta a két fej. Azonnal támadtak… Egy szúrás, még egy, sorra döfték kardjukat a kétfejű irányába. Minden szúrás talált, Vallentuna lassan fújta ki utolsó leheletét. Ahogy mögé kerülhettek, meg is találták a sárkány kincses dobozának kulcsát. Izgatottan nyitották a lakatot, s keresték benne a tortát hozó varázsgyűrűt. Volt ám nagy ujjongás, úgy örültek Róza ellopott gyűrűjének, és annak a temérdek édességnek, melyeket Vallentuna rakott el fogorvosa tanácsára a sok-sok év alatt. Róza újjára húzta a gyűrűt, s újra varázserővel bírva várták a következő szülinapi tortát.

Ha a sárkány messzebb lakott volna, az én mesém is tovább tartott volna.